Nagyon tetszik, hogy itt nem csak játszunk, hanem rendes feladatok is vannak, amik sok különböző dolgot fejlesztenek rajtunk. Folyamatosan mozgásban vagyunk, több tréning van egy héten, mint a korábbi csapatomnál és hosszabbak is az edzések, így aztán tovább bírjuk a meccseken is.

Egyre többször éreztem magamon, hogy fejlődnek a képességeim, hogy jobb focista vagyok edzésről-edzésre, ráadásul a meccseken gólok és gólpasszok is bizonyították ezt. Megtanultam sokkal inkább bevonni a játékba a csapattársakat is, és egyre jobban kezdtem kezelni a szabad területeket. Visszagondolva igazából a Kelenben tanultam meg igazán focizni.

Alapvetően egy visszahúzódó gyerek voltam, a magabiztossággal szociális téren és a játékban is voltak problémáim, aztán itt a Kelenben tanultam meg bízni a csapattársaimban és azt, hogy velük együtt képes lehetek egészen jó dolgokra is. Nem véletlen ez, hihetetlen közösség van itt, együtt járunk koncertekre és szórakozni, ami jó alap ahhoz, hogy megértsd: a társaiddal együtt tudsz egyre jobb lenni.

Az egész döntőnek nagyszerű feelingje volt, és a játék szinte minden elemében azt kaptuk, amire Tomi bá felkészített minket. Az összetartás, a közös győzni akarás volt az igazi erősségünk, amihez hozzáadódott, hogy a fiatalok éhségével és energiájával játszottunk. Boldog vagyok, hogy átélhettem a Budapest Kupa győzelmet és nagyon hálás a klubnak a segítségnyújtásért.

Kilenc éves korom óta, mindig is a Kelenben fociztam, így az, hogy én vezethettem ki a csapatot egy kupadöntőre, hatalmas megtiszteltetés. A vezető gól aztán olyan érzés volt, mint ahogy az amerikai filmekben ábrázolják – kis gyerekkorom óta erre készültem, ráadásul végig itt a Kelenben, elképesztő hangulatban és régi barátok oldalán élhettem meg, csapatkapitányként, édesapám szeme láttára, elképesztő élmény volt.