Az előző rész tartalmából: klubunk elnöke, Andreas van den Aker beszélt arról, hogy öt, rendkívül sikeres év után a Kelen SC szakmai vezetője, a felnőtt férfi csapat vezetőedzője, Harmati Tamás Angyalföldön folytatja, az NB I-be feljutó Vasas tartalékcsapatát, az NB III-as Vasas II-t irányítja a jövőben. Alábbiakban már a Harmati Tamással készült búcsúinterjú olvasható, ami valójában nem is búcsúinterjú, hiszen nem köszön el a Kelentől…
Az első kérdés legyen ugyanaz, amit Andreasnak is feltettünk: öt év hosszú idő?
Szerintem hosszú, de ahogy visszagondolok erre az időszakra, rádöbbenek, hogy iszonyatosan gyorsan eltelt. Napról napra fejlődtünk és újultunk meg. Menet közben fel sem fogtuk, milyen szép eredményeket értünk el. Talán azért sem tudtuk annyira kiélvezni a sikereket, mert amint teljesítettünk egy célt, máris kitűztük magunk elé a következőt. Ha eszembe jut ez az öt esztendő, azt mondom: Úristen, hogy elrohant! Csodás volt!
Ha 2017 nyarán valaki azzal áll eléd, hogy a felnőtt férfi csapat NB III-as, a női NB I-es lesz, míg utánpótlás szinten Tehetségközponttá, illetve Kiemelt Képzési Központtá minősítik a Kelent, megmosolyogtad volna az illetőt?
Hittem abban, hogy együtt sikeresek leszünk. Igaz, a férfi csapat akkor még messze volt az NB III-tól, épphogy elkerülte a kiesést a Budapest-bajnokság első osztályában. Amikor elfogadtam Andreas felkérését, a bennmaradáson túl sokat nyomot a latban, hogy egy-két embert ismertem a Kelenből, jó véleménnyel voltam róluk, arról nem szólva, hogy az elnök úrral folytatott egyeztetések pozitívak és előremutatóak voltak. Nagy kalandnak ígérkezett, de úgy éreztem, van értelme belevágni!
Mi volt a célod?
Azokat az elképzeléseket, amelyeket addig utánpótlásedzőként igyekeztem megvalósítani, szerettem volna egy rendszerbe, egy klub életébe beépíteni, annál is inkább, mert nemcsak egy csapatban, hanem egy klubban, egy közösségben gondolkodtam. Úgy véltem, a Kelen által képviselt filozófia teljesen alkalmas erre. S az sem titok, hogy szerettem volna kipróbálni magam felnőtt csapat vezetőedzőjeként is.
Öt év elteltével megállapítható, hogy a célodat teljesítetted?
Szögezzük le, itt nem elsősorban Harmati Tamás vagy bárki más a lényeg, hanem a klub. Mert a klubnál, jelen esetben a Kelennél semmi nem lehetett és lehet fontosabb! A kérdésre visszatérve: szerintem a Kelen mára kilencven-kilencvenöt százalékban elérte azt, amire képes, megtalálta, hogy a magyar futballban hol a helye, milyen küldetése van.
Mire vagy a legbüszkébb?
Egyvalamit képtelenség kiemelni. Szerencsére hosszasan részletezhetném, hogy sokak munkájának köszönhetően honnan hova jutottunk. Kezdve azzal, hogy az amatőr játékosok gondolkodásmódját meg tudtuk változtatni az évek során, teljesen átszellemült, a profihoz nagyon közeli hozzáállású futballistákkal értük el az elmúlt időszak nagy sikereit. A csapattal és a kollégákkal hamar kialakult az érzelmi kötődés. Egy idő után már a visszajelzések árulkodtak arról, hogy jó úton járunk – utánpótlásszinten is. Minden átigazolási időszakban négy-öt tehetség került tőlünk valamelyik akadémiára, és idővel a magukat folyamatosan képző edzőink irányában is jelentős érdeklődés mutatkozott. Holott nehezen indult…
Nocsak, mire gondolsz?
Arra, hogy az első „blasz-egyes” meccsünkön négy nullára kikaptunk az Ikarustól, a másodikon kettő egyre a Gázgyártól. No, de tudjuk, hogy minden kezdet nehéz… A harmadik fordulóban sem számítottunk sok jóra, mert a két mérkőzés után hat ponttal, tizenkettő–nullás gólkülönbséggel álló REAC-hoz látogattunk – aztán elhoztunk Rákospalotáról egy pontot! A folytatás egyre jobban alakult, a tavaszi tabellán már harmadikok lettünk, összességében pedig ötödikek.
Ennél is volt feljebb…
Az első idényben még csak a sima bennmaradás volt a cél, a másodikban már jól akartunk szerepelni. Végül olyan jól szerepeltünk, hogy feljutottunk… Az csodaév volt! Előbb a Budapest Kupát hódítottuk el, majd a bajnoki címet, aztán jött a Békéscsaba II elleni osztályozó, amelyet megnyerve vívtuk ki – először – az NB III-as tagságot! A „triplával” klubtörténelmet írtunk, és örömünket csak fokozta, hogy a Kelen előtt mindenki megemelte a kalapját. Ehhez az is kellett, hogy a szurkolók mellénk álljanak, a sorsdöntő meccsekre rengetegen jöttek ki, nélkülük aligha sikerült volna ilyen magasra jutni. A harmadik újra egy tanulóév volt, a harmadosztályban tudtunk tapasztalatot gyűjteni. Utólag nyugodtan kijelenthető, hogy az előző idény előtt nem volt elvárás a feljutás, ennélfogva nem is figyeltük, hogy egy szinttel feljebb mi várna ránk. Az NB III-nak a feljutó csapattal vágtunk neki, a gyengébb ősz után komoly erősítést hajtottunk végre, ám az új igazolásoknak már nem nyílt esélyük a bizonyításra – a koronavírus miatt a bajnokságot lefújták, minket visszasoroltak egy osztállyal.
Akkor hitted, hogy van visszaút?
Igen! Egy nagyon erős, de szűk kerettel vágtunk neki a Budapest-bajnokság első osztályának, a végére kis híján elfogytunk, ám a bajnokságot megint sikerült megnyerni, sőt – ha már az elnök úr annyira ragaszkodott hozzá… – a Budapest Kupában is ismételtünk. A legfontosabb persze az volt, hogy a Kelen visszatért az NB III-ba! A mögöttünk hagyott tizenkét hónapot úgy lehet a legjobban összefoglalni, hogy egy jó kezdés és egy jó hajrá között sok tapasztalattal gazdagodva biztosan őriztük meg a harmadosztályú tagságunkat. Azt gondolom, egy minden szempontból erős keretet kialakítva tudtam átadni a helyemet az utódomnak, Bordán Csabának.
Ha már szóba hoztad Csabát: Andreas elárulta, hogy te ajánlottad őt. Miért éppen rá gondoltál?
Azért, mert jól ismerem. Amikor idejöttem, azt mondtam, az érzelmi döntéseket fel kell váltaniuk a szakmai döntéseknek, ki kell építeni és működtetni kell egy rendszert, mert ez szolgálja a klub érdekeit, ez adja meg az irányt. Ahogy már említettem, a rendszer kilencven-kilencvenöt százalékban kész, az irányítást mindenképpen olyasvalakinek szerettük volna átadni, aki emberileg és szakmailag egyaránt alkalmas rá. Meggyőződésem, amit elkezdtünk, Csaba tovább tudja vinni, mi több, idővel még fejlődhet is a rendszer neki köszönhetően.
Ha nem tévedünk, amikor befutott a Vasas ajánlata, nehéz döntést kellett meghoznod.
Nemhogy nehéz, borzasztó nehéz döntés volt. Ha volna két életem, az egyik a Kelené lenne… De mivel csak egy életem van, a végén arra jutottam, hogy most váltanom kell. Van egy hozzávetőleges tervem arra, hogyan építsem fel az edzői karrieremet, nem véletlen, hogy már a pro licences képzésre járok. Benne volt a pakliban, hogy előbb-utóbb elválnak az útjaink, már korábban is voltak megkeresések, de a Vasasnál éreztem először azt, hogy erre nem lehet nemet mondani. Hozzá kell tennem, csak két második csapatnál tudtam elképzelni magam vezetőedzőként – abból a Vasas az egyik.
Mi vonzott a Fáy utcába?
Nagy Miklós, a klub sportigazgatója olyan projektet vázolt fel, amely nagyon szimpatikus volt nekem. Miután az első csapat visszajutott az NB I-be, lehetőség adódott egy második csapat indítására az NB III-ban, annak vezetését bízták rám. Már az együttes kialakítása is szép és nagy kihívás, ha azzal megvagyunk, következhet az építkezés, a tapasztaltszerzés. A megbeszélések során nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a Vasas FC-nek roppant fontos a második csapat, amelyben a klub saját nevelésű fiataljai is lehetőséget kaphatnak. Azon leszünk, hogy minél többüknek utat nyissunk az első csapat öltözője felé. S hogy mi szólt még a Vasas mellett? A múltja, a jelene, a jó körülmények és a komoly stáb is. Bízom abban, hogy amiként öt éve, most is jó döntést hoztam.
Élünk a gyanúperrel, hogy a Hunyadi Mátyás 56. alatt található sporttelep kapuját sem csuktad be magad mögött…
Persze, hogy nem! Csodálatos embereket ismertem meg a Kelennél, felejthetetlen élményekben volt részem, még nem is tudok emlékként gondolni az ott töltött időszakra. Mindenkinek, edzőknek, játékosoknak, a klub munkatársainak és szurkolóinak hálával tartozom, de ha lehet, Andreas van den Akert külön kiemelném, mert ő volt az, aki végigkísért és támogatott az utamon. Arról azért gondoskodtam, hogy ne maradjon Harmati nélkül a klub: Tamás fiam visszatért a Puskás Akadémiáról. Úgyhogy az U17-es csapat meccsein biztosan felbukkanok majd, és ha időm engedi, a felnőtt együttest is megnézem. A szívemhez nőtt a Kelen, nem tudom csak úgy, egyik pillanatról a másikra elengedni. S nem is akarom…
Köszönjük Tamás, sok sikert kívánunk!
Fotók: Kanizsay Zoltán
