Sokan tudják, ki Theo Schneider, de nem sokan ismerik az eddigi életútját. Holott érdemes megismerni, mert kevesen kötődnek annyira az egyik legnagyobb német klubhoz, a Borussia Dortmundhoz, mint ő. Nem csak futballistaként, edzőként is sokat tett a klubért – akik egykoron a játékosai voltak, azok közül jó néhányan már a kollégáinak tekinhetők. Mások mellett Mario Götze és Nuri Sahin is pallérozódott nála, de Nagy Ádám is sokat köszönhet neki. A 65 éves német szakember 2015-ben Magyarországra szerződött, tavaly nyáron Kelenvölgybe került – naná, hogy ehhez is köze van a Dortmundhoz! A Kelen-BVB és a Borussia együttműködését koordinátorként segítő Theo Schneidert arra kértük, meséljen a labdarúgásban eltöltött évtizedekről.
Theo Schneider és Sebastian Kehl – egykori tanítványa ma már a Borussia Dortmund sportigazgatójaként dolgozik.
Gyerekként mindenem volt a futball, imádtam minden percét, amit a pályán tölthettem. Nem is ment rosszul, amit az is bizonyít, hogy az összes korosztályos válogatottban szerepeltem, hogy mást ne mondjak, az U21-es válogatottban olyan társak oldalán, mint Rudi Völler, Pierre Littbarski, Lothar Mätthaus és Bernd Schuster. A Borussia Dortundban váltam Bundesliga-játékossá, 18 évesen debütálhattam a felnőttek között. Négy esztendőt töltöttem a BVB-nál, majd a Nürnberg jelentette a következő állomást. Az Oberhausen, a Saarbrücken és az Armenia Bielefelt mezét is viselhettem, ám 28 évesen súlyos sérülést szenvedtem egy teremtornán, ami sajnos a labdarúgó-pályafutásom végét jelentette.
Lothar Matthäus és Theo Schneider egymás ellen egy Dortmund–Mönchengladbach Bundesliga-mérkőzésen.
Egy ajtó bezárult, de közben megnyílt egy másik: miután kénytelen voltam felhagyni a focival, egyik edzői licencet szereztem meg a másik után, harminckét évesen már a legmagasabb képesítéssel rendelkeztem. A Bielefeld volt az utolsó klubom játékosként, és a Bielefeld volt az első klubom edzőként. Később a szívemhez oly közel álló Dortmundtól kerestek meg azzal, hogy érdekelne- a Dortmund II irányítása. Nem mondtam, nem mondhattam nemet – tizenhárom csodálatos esztendőt töltöttem a Borussiánál. Jobbnál jobb edzőkkel dolgozhattam, Bert van Marwijktól éppúgy sokat tanultam, mint Jürgen Klopptól. Arról nem szólva, hogy fantasztikus tehetségek nőttek fel a BVB-nál, Mario Götzétől kezdve Nuri Sahinon át hosszasan sorolhatnám a neveket. Mario csak rövid ideig volt nálam a Dortmund II-nél, mert a felkészülés során Jürgen Klopp látta, mire képes, és azonnal felhívta az első csapathoz. Nuri nem kevésbé volt tehetséges, ő már tizenhat évesen bemutatkozott a második csapatban, lenyűgöző volt, ahogy futballozott. Mások mellett Marcel Schmelzer is nálam debütált a felnőtt fociban, őt még Magdeburgban szúrtam ki, boldog vagyok, hogy a Borussia ikonja és válogatott labdarúgó vált belőle. Legalább ennyire örülök annak, hogy még mindig a klub kötelékébe tartozik, a Dortmund II pályaedzőjeként segíti a fiatalokat. Hála az égnek, számos olyan korábbi játékosom van, aki manapság már edzőként ténykedik. Említhetem akár Julian Kochot, aki a Dortmund U19-es csapatát vezeti, vagy Patrick Kohlmannt, aki az RB Leipzig másodedzője. Jó látni, hogy sokan sokra vitték – örülök, hogy immár a kollégáimnak tekinhetem őket.
Michael Zorc, Theo Schneider és Jürgen Klopp – a Borussia Dortmund három emblematikus alakja egy fotón.
Az én életutamra visszatérve: mint minden fejezet, a dortmundi is lezárult, az edzői karrierem megintcsak egy korábbi csapatomnál, az Oberhausennél folytatódott. Egy nap aztán befutott egy vonzó ajánlat – az egyik legnagyobb kínai klub, az Evergrande akadámiájához hívtak. Nagy volt a csábítás, mégsem éreztem úgy, hogy feltétlenül Kínába kell mennem, végül nem is mentem. Utólag azért sem bánom, mert egyhamar Magyarországon találtam magam…
Igaz, különös módon kerültem ide. Az előzményekről csak annyit, hogy évtizedekkel ezelőtt még a Dortmund ifjúsági csapatával részt vettünk egy utánpótlástornán Szardínián, ahol az egyik ellenfelünk az Újpest volt. Ott ismerkedtem meg egy magyar sráccal, idővel barátokká váltunk. Szóval, őt látogattam meg, és a programból a futball sem maradhatott ki: amikor megkérdezte, nincs-e kedvem megnézni az egyik barátja fiát, aki a Fradi U16-os együttesében játszik, azonnal igennel feleltem. A meccsen aztán összefutottunk régi kedves ismerősömmel, az akkor már egy ideje az FTC első csapatának kispadján ülő Thomas Dollal, aki természetesen meglepődött azon, hogy mit keresek ott, majd hosszasan beszélgettünk, aminek az lett a vége, hogy felvetődött a ferencvárosi szerepvállalásom. Nem tagadom, motivált, amit Thomastól hallottam: a vezetők nagy terveket szövögettek, jelentős építkezésbe kezdtek. Nem sokkal később már a vezetőkkel tárgyaltam, ami odáig vezetett, hogy utánpótlás szakmai igazgatóként négy évre aláírtam.
Az idő tájt a Fradinak nem volt nagy a költségvetése. Ennek ellenére jó munkát végeztünk, sokat léptünk előre. Olyan játékosokat tudtam a Ferencvároshoz igazolni kevés pénzért, akiket később jelentős összegért adott el a klub, gondolok itt például Cristian Ramírezre vagy Joseph Paintsilre. Arra különösen büszke vagyok, hogy Nagy Ádám kiváló játékossá nőtte ki magát. Sokan talán nem is tudják, hogy nem volt biztos helye a Fradiban, némelyek már le is mondtak róla. Nagy harcot vívtam Thomassal azért, hogy lehetőséget adjon neki a felnőtt csapatban. A lehetőséget végül megkapta, és mint tudjuk, élt is vele! Rajta kívül is találtam olyan fiatalokat, akik érdemesek voltak a bizalomra, Varga Ádámot, Csonka Andrást és Kundrák Norbertet mindenképp meg kell említenem. Szép volt, jó volt az a Ferencvárosnál töltött időszak is.
Theo Schneider magyarországi pályafutásának kezdete az FTC-nél.
Miután eldőlt, hogy nem maradok az FTC-nél, különleges ajánlatot kaptam. Lambert Zoltán keresett meg az ötletével: csatlakozzak az általa alapított UDSE-hez. Voltak kétségeim. Még egy klub Budapesten? A nulláról kezdeni mindent? Nem tűnt egyszerűnek a helyzet, de Zoltán elképesztően elszánt volt, és eljött az a pillanat, amikor mondtam: rendben, próbáljuk meg! Hat évig tartott ez az utazás, utólag nyilvánvaló, sikeres és emlékezetes volt. Amikor elkezdtük, egy U12-es csapatunk volt, amely a legalacsonyabb osztályban indult, amikor befejeztük, az U19-es csapatunk már a második legmagasabb ligában szerepelt, olyan patinás klubokat győztünk le, mint a Videoton és a Szombathely. Hat év alatt nagyszerű fejlődést értünk el a fiatalokkal! Sajnos bizonyos szabályok miatt arra nem volt esély, hogy D kategóriás klubból előrelépjünk, ez azért megnehezítette a dolgunkat. Így is adtunk jó néhány tehetséget a magyar labdarúgásnak, négy játékosunk is meghívót kapott a korosztályos válogatottba – minden összevetve büszkék lehetünk arra, amit elértünk.
A BVB, ugyebár, együttműködést kötött az UDSE-vel, ez a történet tavaly nyár óta a Kelen SC-vel íródik tovább. Amikor először találkoztam az egyesület elnökével, Andreas van den Akerrel, nyomban megbizonyodtam arról, hogy szenvedélye a foci, a sportágban eltöltött évtizedek során kevés embert láttam annyi meccsen, mint őt. Bő fél éve vagyok itt, a Dortmund és a Kelen között hosszú távra köttetett együttműködési megállapodást a projekt szakmai vezetőjeként, koordinátorként igyekszem segíteni. Megvan a saját filozófiánk, hisszük, hogy jó irányba viszi a klubot. Persze nincs könnyű feladatunk, de a futballban senkinek sincs az. A Kelen nagy klub, lépésről lépésre kell haladnunk. Több edző dolgozik itt, mint az UDSE-nél, több a csapat is és jobb az infrastruktúra is. Az a stílus, amit elképzelünk, már látszik a csapatokon, ugyanakkor vitatathatatlan, még időre van szükségünk ahhoz, hogy minden úgy működjön, ahogy szeretnénk.
Mindenesetre jó néhány ellenfelünket megleptük az általunk képviselt stílussal, nehezen birkóztak meg azzal a nyomással, amit rájuk helyeztünk. Csak egy példa: a Soroksár U15-ös gárdája hosszú ideje veretlen volt, októberben mégis legyőztük, mert nem tudott mit kezdeni az említett nyomással. Szerintem ez egy jó stílus, megfelel a modern futball követelményeinek. Kár, hogy az NB I-ben, sőt még több akadámián is sokszor azt látom, a védekezés elsőbbséget élvez, ez azzal is jár, hogy kiveszik a játékból a kreativitás. Úgy hiszem, ahhoz, hogy ezen a téren is előrelépés történjen, szükség van a fiatal, tehetséges és ambicíózus edzőkre is. Igenis vannak tehetségek a magyar labdarúgásban, de számukra elengedhetetlen a megfelelő képzés! Szerencsére a Kelennél nincs hiány jó edzőkből. A szakmai vezető, Munkácsi Dávid korábban a Ferencvárosnál és az UDSE-nél is bizonyított, nélküle elképzelhetetlen lett volna az a fejlődés, amiről már beszéltem. Az UDSE-ben Kiss Benedekkel és Jassó Gergellyel is dolgozhattam együtt, remek edzőket ismertem meg az ő személyükben is, örülök, hogy ők is velünk tartottak a Kelenhez. Úgy vélem, a már korábban itt dolgozó edzőkkel együtt egy kiváló stáb alakult ki. Természetesen nem várható el, hogy egyik napról a másikra minden tökéletesen működjön, de többhónapnyi közös munka után azt látom, hogy jó irányba haladunk. Tanulni persze folyamatosan lehet, ezért is veszünk fel minden meccset, ezért is elemezzük ki alaposan azokat. A szülők nyugodtak lehetnek: jó helyen, jó kezekben vannak a gyerekek. Meggyőződésem, szép jövő áll a klub előtt!
Új korszak kezdete – Theo Schneider a Kelen–BVB együttműködés bemutató sajtótájékoztatóján.
Ami a mostani idényre vonatkozó célokat illeti, a legfontosabb az, hogy mindenki megtapasztalja és elsajátítsa az új stílust. A letámadás párosuljon kreativitással is – ezért dolgozunk minden edzésen. Azt tartjuk szem előtt, ami jó a játékosoknak! Nyugodt szívvel kijelenthetem, ahhoz képest, ahonnan tavaly nyáron indultunk, már érzékelhető a fejlődés minden csapatnál. Az edzők is vevők az elképzelésekre, szenvedéllyel, hittel dolgoznak. Lényeges, hogy a szakemberek is jó karakterek legyenek, mert nagy hatással vannak a gyerekekre. Egy edzőnek sokszor pszichológusnak és tanárnak is kell lennie, ez értelemszerűen nem könnyű, de tetszik, nem tetszik, napjaink labdarúgásához már ez is hozzátartozik, ez is a szakma része. Van egy stabil alap, erre lehet építeni. Az első csapatunkban minden eddiginél több fiatal szerepel, de nem kell félteni őket, ezt bizonyították a Magyar Kupa-sorozatban is, amelyben az NB III-as Dunaújvárost elbúcsúztatták, majd az élvonalbeli Kazincbarcika ellen egy ki-ki meccsen, hatalmas csatában kaptak ki egyetlen góllal. Ha minden így megy tovább, ebben a bajnokságban kialakulhat egy olyan csapat, amely a következőben már nagy tettekre lehet képes…
Ha valaki 2015-ben, amikor Magyarországra jöttem, azzal áll elém, hogy tizenegy év múlva is itt leszek, egy mosoly alighanem megjelent volna az arcomon. Mindamellett örülök annak, hogy így hozta az élet, nagyon megszerettem az országot, boldog vagyok itt. Csak a magyar nyelv ne lenne annyira nehéz… Azért az angollal és a némettel elboldogulok, arról nem szólva, hogy a futball sokaknak közös nyelv. Amikor fiatalon abba kellett hagynom a játékot, nem estem kétségbe, elkezdtem tanulni. Négy végzettségem van, dolgozhatnék számos területen, de azt vallom, amit az élet a sérüléssel elvett tőlem, az edzősködéssel visszaadta. Szerencsés vagyok, mert soha nem voltam munka nélkül, újra és újra megtalált egy olyan kihívás, ami motivációt adott. S szerencsés vagyok azért is, mert ha belegondolok, évtizedek óta azt csinálhatom, amit a legjobban szeretek.
Szerző: Pietsch Tibor
